Augusztus 25-én műtöttek.
Lágyék – és köldöksérv műtéten estem át.
Ahogy már korábbi bejegyzéseimben is írtam, idén áprilisban kiderült, hogy lágyéksérvem van. Hosszas utánajárást követően tisztázódott, hogy nincs nagy baj, folytathattam is a sportot (nyilván odafigyelve), de valamikor műteni szükséges.
Vagy esetleg kiméletes életmóddal akár együtt is élhettem volna ezzel a problémával, de tekintve, hogy voltak kisebb kellemetlenségek, valamint nem akartam azt átélni, hogy esetleg nem tudom nyakamba kapni gyermekeimet… jelentkeztem a műtétre.
Augusztus végére kaptam is időpontot, ami szuper volt, hisz “mihamarabb megoldódik a probléma, annál kevesebb vizet zavar”. De kicsit fájt a szívem, hogy a betervezett szeptemberi középtávú triatlon versenynek így búcsút kellett intenem és az októberi Budapest Maraton is kérdésessé vált.
A műtétet követően igyekeztem betartani, amit javasoltak és egy kisebb pihenő után csak fokozatosan visszatérni a normál kerékvágásba.
Hét hét állt rendelkezésemre, hogy összerakjam magam a maratonra. Ott akartam lenni! Zsinórban 5 éve ott voltam a magyar maraton rajtjánál és nem akartam, hogy megszakadjon ez a sorozat. Valamint tudtam, hogy ha kihagyom, abba bele fog sajdulni a szívem.
Az első hetek keservesek voltak. A laparoszkópos műtét hegei fájtak, húzódtak. A kondícióm jelentősen visszaesett. A motivációm meg-meg tört.
Idő kellett, hogy visszatérjen a kedvem a futáshoz. Idő kellett, hogy teljesen fájdalommentesen tudjak sportolni és idő kellett ahhoz is, hogy ismét magabiztosan várjam a rajtot.
Sikerült lépésről lépésre szépen visszaépíteni magamat, sikerült viszonylag jó formába is kerülni és sikerült eljutnom odáig, hogy mind testileg, mind lelkileg, mind mentálisan készen álljak, maratont akarjak futni.
2025. október 12-én így én is ott álltam a Budapest Maraton rajtjában.
Tudtam, hogy egy okos, szép futással a 3 órán belüli eredmény nem elképzelhetetlen. Sőt, reális! A vége fájni fog, de meg kell csinálni!
Nem önnön magam csúcsait akartam megdönteni, csak a saját mércémnek megfelelően tisztességesen helytállni.
Izgatottan, de a rutinos maratonisták magabiztosságával vártam, hogy ellőjék a rajtot.
Igyekeztem moderált tempóban kezdeni. Nem elfutni az elejét, nem elmenni a tömeggel. Egyenletes saját tempóban futni, nem vállalni többet a kelleténél. A szeles időre való tekintettel megbújni a többiek mögött, a többiek takarásában. Többet “utazni”, kevesebbet “vezetni”.
A lábaim az elejétől kezdve nem voltak igazán frissek. A 17-18. kilométertől kifejezetten nehezek voltak.
A Budapest Maratonnak számomra két nagyon nehéz pontja van lelkileg. A Margit-sziget és a Duna Aréna környéki szakasz. Az előbbi talán érthetőbb a hídra le-föl futás miatt, az utóbbi már kevésbé, de valamiért ott lelkileg mindig megtörök kicsit.
Ezen pontokon idén is egész jól átverekedtem magam, de az utolsó 10 km óriási mentális harc volt.
“A futás tényleg egy őszinte sport. Mert ha ott megállsz, akkor tényleg nem haladsz” – mondta egy kollégám pár nappal a verseny előtt.
Tudtam, hogy nem állhatok meg, bármennyire is kívánta a testem. Tudtam, hogy nem lesz jobb, sőt… még tovább tart ez a küzdelem.
Ugyanis küzdöttem.
Ha egyre lassabban is, de haladtam a cél felé.
Az utolsó 3 kilométert egy számomra kedves futóbaráttal tettük meg együtt. Amolyan bajtársias attitűddel, vállvetve nem hagytuk egymásnak, hogy feladja másik. Behúztuk, vontuk egymást a célegyenesbe. (Köszönöm Levi!)
A célegyenesbe, ahol mintha egy másik világba érkezne meg az ember… zúg a tömeg, szól a zene, üdvözöl a speaker, elmosódnak a kontúrok, megszűnik a fájdalom és feltörnek az érzelmek.
Átléped a célvonalat és megkönnyebbülsz.
Életem nyolcadik maratonját 2:58:12 alatt teljesítettem, amire nagyon büszke vagyok! Sáriék és tesóm ismét ott vártak a célban. Ez az, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.
“Apa, majd ha nagy leszek, én is ilyen sokat fogok futni, mint Te” – mondta egy nap Zsombor.
Ha másért nem is, de ezért mindenképp megéri ezt csinálni!