2 óra 53 perc 44 másodperc
Ennyi idő alatt futottam le életem 6. maratoni távját másfél hete a 39. Spar Budapest Maratonon!
Számomra ez egy óriási PB és még mindig a hatása alatt vagyok.
Úgy érzem, hogy már tavaly is képes lehettem volna egy hasonló eredményre, de azt a maratont elrontottam. Mivel tisztában voltam vele, hogy sanszosan majd csak egy év múlva lesz lehetőségem bizonyítani, hogy több van bennem az akkor elért eredménynél, úgy éreztem magam, mint a főiskolán, amikor nem sikerült egy vizsga. Nem volt pótvizsga, nem volt a tantárgyból keresztfélév… így egy évet kellett várnod, hogy újfent lehetőséged legyen próbát tenni, számot adni a tudásodról.
Borzasztó volt, de el kellett fogadni. Így azonban sejthetitek, hogy mennyire fontos volt ez a verseny számomra az idén, amit tovább tetézett az is, hogy pontban Zsombor fiam 3. születésnapjára esett e maratonnak az időpontja.
Korábbi bejegyzéseimben már írtam arról, hogy az idei évben miképpen változott a sportnak a helye – leginkább a tere – az életemben. Azonban triatlon szempontjából nagyszerű szezont zártam, futás szempontjából pedig kiváló formának örvendhettem, örvendhetek. Bár ez a maraton és bizonyítási vágyam végig ott motoszkált a kobakomban, a mindennapi forgatagban csak a triatlon szezon lezárását követően kezdtem el ténylegesen készülni rá.
Verseny előtt 2 héttel volt egy kis felső légúti megbetegedés (ami az ősz beköszöntével nem meglepő), a munkában sok stressz ér az elmúlt időszakban, valamint 2 pici gyermek mellett ideális pihenésről vagy alvás-mennyiségről nem lehet igazán beszélni 😃 Mégis magabiztosan vártam a rajtot. Éreztem, hogy a tempóm rendben van. Talán a viszonylag kevesebb igazán hosszú futás aggasztott kicsit, de tudtam, hogy ha okosan, odafigyelve futok, tanulva a tavalyi hibáimból, akkor a 3 órán belüli futásnak meg kell lennie! Sőt, a korábbi 2:59:00-ás egyéni legjobbamat is meg tudom dönteni (2:56-57 környékére vártam magamat).
A magabiztosságban, higgadtságban és mentális felkészűlésben rengeteget segített a ,,Felhők felett futni” című könyv. A verseny előtti hetekben olvastam el és rengeteg intelmet jegyeztem fel magamnak, amiket a maraton előtti este is átolvastam, emésztgettem és beépítettem. (Remek könyv! Olvassátok el! A későbbi dőlt betűs idézetek a fenti könyvből származnak.)
Nem ébredtem különösebben jó napra. Reggel inkább nehéznek, szürkének éreztem magam. A helyszínre érve kezdtem felébredni, de mivel kicsit késésben voltam, így főleg a feladatokra kellett koncentrálnom.
A rajtzónában végiggondoltam újra azokat az intelmeket, amik betartására készültem.
9:00 és elrajtolt a 39. Spar Budapest Maraton. Nem ugrottam ki a rajtból. Moderált kezdést terveztem be. Az első 5 kilométeren inkább fékeztem magam, hogy ne vigyen el a hév. “A verseny, a maraton csak ritkán jutalmazza az impulzív döntéseket.” – Ennek megfelelően a versenyen folyamatosan figyeltem arra, hogy a forró szív mellett erősen ott legyen a hideg fej is kontrollként.
“Mint minden versenyen, próbálom most is megérezni a teljesítőképességem határát, azt a szintet, amely felett már bajba kerülök.” – ez többször is eszembe jutott a maraton első két harmadában. Több alkalommal is kicsit visszább léptem, nem követtem a körülöttem futók tempóját. Igyekeztem egy számomra kényelmesen tartható(bb) tempót futni, egyenletesen. Ha volt lehetőségem másokkal utazni, kihasználtam. Ha azonban egy kicsit is úgy éreztem, hogy az adott tempó már bajba sodorhat, visszább vettem.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján már tisztán tudtam, hogy a pályának mely pontjai lesznek meghatározóak számomra.
A 25-29. kilométereket az Árpád híd színesíti meg. Először felfutunk rá, majd le a Margit-szigetre és egy kisebb kör megtétele után újra fel az Árpád hídra. Itt mind a “trappolós” lejtő, mind az emelkedők meg szoktak borítani, így amikor ezen a szakaszon túljutottam és egészen jó állapotban haladtam tovább, akkor megnyugodtam, fejben kipipáltam.
A következő kellemetlen pont számomra a Duna Aréna környéki szakasz, amit nem tudok különösebben megmagyarázni, de lelkileg mindig megtör az a rész…Most viszont ezen is túl tudtam lendülni és belépve az utolsó 10 kilométerbe már-már kezdtem a zsebemben érezni a jó eredményt, de ekkor kezdődött csak el a maraton.
“Szinte minden versenyen eljön az a pont, amikor elveszel. Kinyitod a szemed, és tudod, bajban vagy. A pulzusod szaporább, az önbizalmad semmivé lett, és hirtelen minden összezavarodik a lelkedben, szokatlan minden, egy dolgot tudsz csak biztosan, hogy utálod magadat, és utálod az egódat, amely arra kényszerített, hogy odaállj a rajtvonalhoz. Lassítasz, és magadba fordulsz.”
Az utolsó 10 kilométer a pesti rakparton vezetett vissza a Szabadság hídig. Itt már nagyon szellős volt a mezőny azon része, amiben haladtam. A szemből érkező széllökések kegyetlenül, önbizalom rombolóan tették fel sorra ugyanazt a kérdést… “Képes vagy rá?”
A lábaim iszonyatosan fájtak, de a szívem vitt tovább. Lassultam, de lépésről-lépésre fogytak a méterek és haladtam a cél felé. “Képes vagyok rá!!!”
A célegyenesre kanyarodva öcsém és barátnője várt és szurkolt, amiből erőt nyerve tempót tudtam növelni és robogni egészen az utolsó méterekig.
Az órámra pillantva láttam, hogy meglehet a 2:54-en belüli célidő is, így az utolsó 400 méteren már szinte szárnyaltam a szurkoló tömeg morajlását élvezve.
2:53:44! – Eufória! Előtörtek az érzelmek! Ráztam az öklöm, szemem könnybe lábadt. 42 kilométer megtétele után már nincsenek megjátszott szerepek, álarcok vagy gátlások. Csak őszinte érzelmek.
Boldog voltam és meghatódott, ami akkor lett csak igazán teljes, amikor megláttam Sárit, Zsombort és Jankát. Kijöttek és ott vártak a célban! Bár a lelkem mélyén számítottam rájuk, mivel nem volt megbeszélve, így a legédesebb meglepetésként hatott, amit nagyon köszönök!
“A maratonfutás egy igazi csoda” – hirdette a versenyszervező a versenyt megelőzően és ez való igaz!
Brutál nehéz több mint 42 kilométeren át kontrollálni a tempód, a gondolataid, az érzelmeid. De ha ez sikerül, akkor a célban ott vár a csoda! Hiszen csodálatos megmérettetése ez a táv a fizikum mellett az ember mentális erejének és akaratának is. És amikor legyőzi önmagát, amikor átlépi a célvonalat, leírhatatlan érzés fogja el.
Sokan szurkoltak és még többen fejezték ki elismerésüket, ami rendkívül sokat jelentett és jelent számomra! Ezen sorokat írva is érzem az izgatottságot és elszántságot, hogy ismét maratont futhassak. Alig várom, hogy újfent ott álljak a rajtzónában! És nemsokára ott is leszek, Pozsonyban!
Bár van egy mondás, miszerint a maraton sosem lesz könnyebb, csak gyorsabb…
…de én újra és újra meg akarok vele küzdeni…,
…hiszen olyan csodálatos táv!