Ez volt a szüleim kikötése. Teljes mértékben támogattak abban, hogy sportoljak. Megteremtették annak minden lehetőségét, amennyire csak tőlük telt. De az iskolában is mindennek rendben kellett lennie!
És rendben is volt! 🙂
Nem egy sportos családból származom. Leszámítva nagybátyám legendás focis történeteit, nem is rémlik, hogy szóban forgott volna bárminemű sport a szüleim, nagyszüleim életében. Édesapám fizikai munkát végez és a ház körül is rengeteg mindent saját kezűleg oldott meg. Legyen szó garázs építésről, parkettázásról, festésről, tatarozásról vagy udvar építésről. Édesanyám pedig ahol tudta, segítette. Tehát a jó fizikum, az állóképesség, az akaraterő megvan bennük, de ezt nem a sport vonalán állították elénk példaként, hanem a kétkezi, kemény munka vonalán.
Talán az ő idejükben nem volt – és nincs is – jelen a sport lehetősége, elérhetősége. Számukra sokkal inkább számíthat luxusnak a sportolás, leginkább élsportolók kiváltságának tűnhet. Azonban – valahol az az érzésem – ők és az ő generációjuk taposták ki számunkra ennek a lehetőségét.
Ennek eredményeként állhattam én is ott múlt vasárnap Pozsonyban, immáron hetedik maratonom rajtjában, több ezer emberrel együtt.
A pozsonyi maratonra tavaly szeptemberben kaptam a nevezést feleségemtől a házassági évfordulónk alkalmából (ez is egy ékes példája annak, hogy egy futó embernek nagyon könnyű szuper ajándékot választani🙂).
Októberben nagyszerű eredményt értem el a Budapest Maratonon (2:53:44), majd novemberben a Siófok félmaratonon (1:19:47), amik óriási magabiztosságot és motivációt adtak a felkészülés megkezdéséhez. – Konkrétan alig vártam, hogy ismét maratont futhassak! – Faltam a kilométereket, “kisangyalként” végrehajtottam az edzéstervet, amit Dusi írt. Szépen alakult a formám. Sorra jöttek az egyre jobb eredmények az edzések során.
Aztán jött a március, ami okozott némi kalamajkát. Egy belső szervi gyulladás kapcsán felírtak egy antibiotikumot, aminek mellékhatásaként íngyulladással küszködtem a lábaimban (tudom… fura…de így volt), kiváltképp a jobb lábfejemben, továbbá sikerült egy bringás esést is összehoznom, ahol a bal csípőmet csúnyán megütöttem. Kicsit padlóra is kerültem, de igyekeztem pozitív maradni és végül minden szépen kisimult a maraton hetére. Bár (talán már a koromnak köszönhetően😃) az óraátállítás megviselt, ami leginkább fásultságban mutatkozott meg, a hét közepére megmutatkozó tavasz azonban feldobta a kedvem és izgatottan vártam a vasárnapi rajtot, ahova most a szüleim kísértek el.
A tavasz azonban nem érkezett meg a pozsonyi maraton rajtjára. Némi túlzással extrém időjárással kellett szembenéznünk vasárnap reggel a rajtkapu alatt. Csupán pár fok volt és jeges széllökések vártak ránk.
A maraton két körből állt, két félmaratont kellett teljesíteni. A pálya gyorsnak mondható, de azért akad benne szintkülönbség bőven, valamint az óvárosi rész macskakövei sem a legideálisabbak a gyors futásra. Ellenben maga az óváros gyönyörű és kimondottan izgalmasnak találtam keresztül-kasul futni rajta.
A maratoni táv együtt rajtolt a félmaratoni távval, így az első körben egészen nagy és gyors volt a mezőny, azonban a második körre gyakorlatilag egyedül maradtunk. Nem is csoda, hiszen a maratoni távon ~1500, míg a félmaratoni távon ~5400 induló volt.
Konkrétan eltűntek a futók a pályáról a második körre.
A versenyt igyekeztem hasonlóan szépen felépíteni, mint a tavalyi Budapest Maratont. Kontrollálni végig a tempót, a gondolataimat, az érzelmeimet. Nagyon szépen haladtam, gyakorlatilag egyenletes tempóban. Ebben az sem akadályozott meg, hogy a félmaratont követően tényleg teljesen magam maradtam. Sorra értem utol a futókat, de pár közösen megtett métert követően nem “utaztunk” együtt tovább senkivel sem.
30 kilométeren át 4 perces átlagon belüli tempóval futottam és egészen a 36. kilométerig nem volt jelentősebb gondom, leszámítva a fentebb leírt kihívásokat.
A 36. kilométert követően azonban a maraton megmutatta ismét, hogy nem lett könnyebb. Elnehezültem…a jeges széllökések könyörtelenebbé váltak, a kis emelkedők magasabbra nőttek, a kilométerek pedig megnyúltak.
“A maraton mindig ilyen” – mondta Tóth József, volt atléta, szívemnek oly kedves kollégám, barátom.
Szerencsére szüleim a legmélyebb, legsötétebb pillanatokban voltak ott a pálya szélén. Szurkolásuk, biztatásuk és támogatásuk erőt adott, hogy ne adjam fel, ne hagyjam kicsúszni a kezeim közül ezt a maratont és a kitűzött célt.
2:50:59-es céllal készültem Pozsonyra, hogy éppen becsússzak 2:51 alá és 2:50-es maratonistának mondhassam magam😃 A célidőm 2:51:20 lett végül, amivel maximálisan elégedett vagyok! Tekintve a körülményeket és a felkészülés utolsó hónapjának viszontagságait, boldog vagyok és büszke az elért eredményemre.
Hetedik maratonomat teljesítettem.
2020-ban futottam az elsőt, akkor 3:29:52 alatt teljesítve azt. Azóta nagy utat jártam be. Volt nagyon elszúrt, elrontott maratonom és meglepetésszerű eredményt hozó is. Mostanra érzem azt, hogy már megértem a maratonfutásra. Magabiztosan tudok odaállni 42,2 kilométer megtételéhez, tudom és érzem, hogy mi kell hozzá, hogyan kell azt felépíteni.
Büszke és boldog vagyok arra, ahova eljutottam kevesebb, mint 5 év alatt (maratonfutás tekintetében). Természetesen ebben nem csak az elmúlt 5 év munkája van benne, hanem mindaz, amit óvodás korom ótaelvégeztem mióta először az uszodában vízbe ugrottam.
Kifejezetten örülök, hogy a hétvégi pozsonyi sikert a szüleimmel oszthattam meg, hiszen nekik köszönhető, hogy gyerekként aktívan sportolhattam és hogy az én világomban a sport elérhető dolog, a mindennapok része lehet.
És köszönöm mindenkinek, aki lehetővé teszi, hogy sportoljak és támogatja, segíti azt!
Folytatjuk!