Idén immáron 5. alkalommal zárom az évet versenyzés szempontjából a Budai Trail-en.
Azonban az idei több szempontból is különleges volt.
Életem első terepfutó versenye a Budai Trail S-es távja (13,5km 490m+) volt 2021-ben.
2022-ben nagy mellénnyel már az L-es távra (26,7km 822m+) neveztem. Friss triatlon Ironman táv teljesítőként úgy gondoltam, nekem ez már sima-liba…hát nem volt az!
Így 2023-ban és 2024-ben is az M-es távon (17,3km 527m+) indultam. Ez egy nagyon jó opció számomra. Az igazán gyorsak mennek az S-es távra, az igazán erősek az L-es távon küzdenek, így az M-es táv egyfajta nyugodtabb körülményeket biztosít és ezt kihasználva odafértem a dobogóra is.
Az idei évre is az M-es távot terveztem, komfortzónában maradva, dobogós sikerben bízva, sikerélménnyel zárva a 2025-ös évet.
Terveztem.
Azonban a nevezés pillanatában egy olyan érzés kapott el, amit nem tudtam elnyomni magamban.
Azt éreztem, hogy nekem a verseny leghosszabb távjára kell neveznem. A “nagyok” között kell induljak és kilépve a komfortzónámból ismét meg kell mérettetnem magam ezzel a kihívással.
Aztán a nevezést követően több dolog is történt, ami más kontextusba helyezte az idei Budait.
Az augusztus végi lágyéksérv műtétet követően roham vágtában igyekeztem felkészülni az októberi Budapest Maratonra, hogy “nehogy má’ kimaradjon” és hogy tisztességesen helyt is tudjak állni. A 2:58:12- es eredményemmel maximálisan elégedett is voltam és vagyok. De a nehézkes, fájdalmas és feszített felkészülés sokat kivett belőlem (főleg lelkileg), így hamar eldöntöttem, hogy a versenynaptárba bevésett Siófoki félmaratont kihagyom és már csak “a budai”-ra koncentrálok.
Futásaim nagy részét áthelyeztem terepre és ott gyűjtögettem a kilométerek mellett a szintet is.
A romantikus terepezéseknek azonban egy komolyabb jelleget adott, hogy beneveztem a 2026-os Ultra Trail Hungary 54 kilométeres távjára.
A nevezésnyitást megelőző napokban egy számomra kedves kollégám dobta be ezt ötletként.
Ízlelgettem, fontolgattam. „Meg tudsz győzni” – mondtam neki, de sokat nem kellett unszolnia, mert tetszett az ötlet.
Valamilyen oknál fogva becsípődött a gondolat, hogy ott legyek hazánk legnagyobb és nemzetközileg is elismert terepfutó versenyén, és különös izgatottság kapott el, ugyanis a legendás szentendrei befutóra már régóta vágyik a szívem.
Így került hirtelen nagyobb fókusz a Budai Trail-re.
A felkészülés szépen haladt, betegségek elkerültek, fejben is rendben voltam.
A verseny reggelén nem volt jól a gyomrom. Nem tudtam megmondani, hogy mi a baj, de nem volt rendben és ez a diszkomfort végig velem is maradt, de szerencsére különösebben nem hátráltatott.
Célom a TOP5 volt.
A rajtot követően a verseny első két helyezettje szinte azonnal ellépett tőlünk és egyértelművé tette, hogy ha csak nem történik baleset, akkor már csak a 3. hely kiadó a dobogón.
Az első kilométereken 2 másik futóval váltogattuk egymást a 3. helyen, majd a táv közepén már csak ketten “viaskodtunk”.
Vetélytársam az emelkedőkön rendre felért rám és élre állt, azonban a lejtőkön mindig el tudtam tőle lépni. Hamar tisztázódott a stratégia. Az emelkedőkön muszáj volt vele maradnom, bármennyire is fájt, hiszen tudtam, hogy az utolsó 2-3 kilométer végig lejt és ha korábban nem is, de ott a magam oldalára tudom billenteni a mérleg nyelvét. Ezt ő is érezte, hiszen egy ponton szóvá is tette : “de kár, hogy a vége lejtő”.
További izgalmakat az hozott, hogy látótávolságban mások is feltüntek, elkezdtek felzárkózni ránk, így kezdett többtényezősé válni a helyzet.
Valahol a 18-19. kilométerek környékén azonban sikerült jelentősebben ellépnem az üldözőktől, így onnantól kezdve annak a megnyugtató hatását élvezhettem, hogy hátratekintve nem láttam senkit.
Ugyanakkor további kemény munkára sarkalt az a fenyegető tény, hogy terepen nehezebb belőni, hogy valóban messze-távol nincs senki az ember mögött vagy csak a terepviszonyok miatt nem látja a futó az üldözőit.
Továbbá nem egyszer lepődtem meg már azon, hogy derült égből villámcsapásként egyszer csak ott teremtek mögöttem, majd meg is előztek…
Így hát nem engedtem ki, küzdöttem, de lépésről-lépésre egyre inkább zsebemben éreztem a sikert.
Összességében végig jól éreztem magam a futás során. A ködös, deres erdő, a hegyek, a látkép gyönyörű volt. A taktikázgatás miatt pedig kifejezetten élveztem is. Izgalmas volt! – Szívesen megnèztem volna ezt a csatározást kívülről, egy kommentátor kíséretében 🙂
A gyomrom miatt volt egy kis bizonytalanság bennem (mit és hogy merjek frissíteni), de mentálisan végig kemény tudtam maradni. Nem estem szét egy pillanatra sem. Az emelkedőkön keményen dolgoztam, a lejtőkön bátran szaladtam lefelé. Már az elején, mélyen, valahol éreztem, hogy ez a 3. hely az enyém lehet.
Meg akartam szerezni!
És meg is szereztem!
Óriási sikerélményként könyvelem el ezt a versenyt és nem feltétlen a pódium miatt. Persze az nagyon jót tesz az ember lelkének és egojának. Ráadásul Csanya versenyein a dobogósok mindig kapnak egy doboz Lindt Lindor csokit, amit IMÁDOK!!! …
De sokkal nagyobb siker és pozitív élmény a tanúsított mentális erőm, ami tovább építi az önbizalmamat.
Szóval UTH… jövök!