Fentről a mélybe, majd vissza!

A téli Budai Trail és annak S-es távja (13,5km 490m+) volt életem első terepfutó versenye 2021-ben és az az élmény, amit akkor átéltem, magával ragadott és azóta csak mélyül a kapcsolatom a terepfutással (korábban írtam is erről a blogon : “A hetvegen majd felmegyunk a hegyekbe…”).

A tavalyi triatlonos és terepfutó sikerek után, talán kicsit nagy mellénnyel, nem figyelembe véve fizikai állapotomat neveztem be az L-es távra (26,7km 822m+), ami nem kicsit pofozta helyre az egomat, nagyon helyesen!

Idén sem maradhatott ki a “budai”! Számomra ideális évzáró verseny, minden szempontból szuper esemény. Szem előtt tartva a testi-lelki állapotomat, az M-es távra (17,3km 527m+) neveztem be. Egy rövidebb, számomra magabiztosabban teljesíthető, akár egy nagyobb sikerrel is kecsegtető távra vágytam. No meg ez a táv még hiányzott a tarsolyomból. A kislányunk december elsejei születése miatt egészen a verseny hetéig kérdéses volt, hogy részt tudok-e venni, részt akarok-e venni rajta. Sőt, egészen a verseny reggeléig fennállt a lehetősége, hogy nem leszek ott a rajtvonalnál, ugyanis anyósom nagy “hóhelyzetben” nem tud biztonságos útvonalon eljutni hozzánk.

És 2023.12.10. vasárnap reggelén, a Budai Trail napján bizony “hóhelyzet” volt!

Nah jó, azért nem egetrengető, de az elmúlt évekhez képest a múlt héten meglepően sok hó esett. Anyósom épségben eljutott hozzánk, Sárival pedig megbeszéltük, hogy rendben lesznek az arányok otthon (2 felnőtt-2 gyerek), így részt tudok venni a versenyen. Ezúton is köszönöm!

Szóval 9:15-kor elindultam Budaörsről, hogy 10:30-kor rajthoz álljak Telkiben. A kocsiban menetközben még gyors az utolsó falatokat letudtam. A helyszínre érkezve volt még negyed óra az L táv rajtjáig, amin egy számomra kedves kollégám indult. Váltottam vele pár szót, majd megvártam a rajtjukat, illetve buzdítottam őket (le a kalappal mindannyiuk előtt, 27 km ilyen körülmények között a “budaiban”…kemény!).
Ezt követően volt fél órám átvenni a rajtcsomagot, felkészíteni magam, leadni a cuccaim a megőrzőbe és bemelegíteni. Belépve a sportcsarnokba átjárt az az érzés, amiről Csanya is írt nemrég egy poszjában. Idézem, mert jobban nem tudnám leírni:

“[…] semmi sem adja azt az érzést, mint amikor belépsz a csarnokba, ahol csupa hasonszőrű készülődik a rajt előtt. A levegő teli van feszültséggel, néhányan a rajtszámukat tűzik fel, mások régi barátokat üdvözölnek, és van aki a sarokban üldögél egyedül.
Aztán jön valaki egy megafonnal, rajthoz szólít és elindulunk. Magunk mögött hagyjuk a házakat, az erdő befogad minket és mindenki megvívja a saját harcát a távval, és önmagával.[…]”

Rajtot követően kb. 1 kilométernyi aszfalt után fogadott be minket az erdő. A havas erdő. Az erdőt 20-40 cm hó lepte. Mégis szinte végig egy letaposott nyomvonalon tudtunk haladni. Cserébe a hótól roskadozó, benyúló ágak között kellett bujkálni, keresned kellett a tapadást, a futható talajviszonyokat, óvakodnod kellett a hófedte akadályoktól és vigyáznod kellett a helyenként csúszós felületekkel. Emellett rengeteg túrázó, kutyasétáltató, szánkós-gyerekes volt a hegyen. Ami versenyzés szempontjából kicsit kellemetlen volt, hiszen a szűk ösvényeken nehéz volt kerülgetni őket. Olykor nehezen értettük meg egymást, hogy ki hova áll félre, vagy hogy halad el a másik mellett. Azonban jó is volt látni, hogy ennyien választották a természetet hétvégi programjukként más helyett. Illetve nekem pozitív tapasztalataim voltak. Előre, jó hangosan, egyértelműen jeleztem, hogy jövök, mely irányból kerülök, majd szintén egyértelműen és jó hangosan megköszöntem az együttműködést és jó utat kívántam.

A rajtot követően végig stabilan a 2. helyen utaztam. Az első helyen futó srác hamar látótávolságon kívülre húzott és az engem üldözőket sem láttam. Élveztem a mesés tájat. Imádok terepen, főleg hóban küzdve futni. Amikor szentségelsz, szitkozódsz, mégis brutál jól érzed magad. Igyekeztem szépen haladni, kihasználni mindent, ami bennem van, de azt szépen beosztva. A 10. kilométer egy lejtősebb szakasz volt, ahol szépen hagytam is a lábaimat tempósan haladni. Láttam magam előtt a teret, meglódultam. Igen, azonban kb. 10,5 km-nél volt egy élesebb jobbos kanyar, amit a nagy lendületben nem vettem észre. Ahogy haladtam (nem kis tempóban) már éreztem, hogy baj van. Gyanúsan régóta tart a lejtő, gyanúsan nem láttam egy jó ideje szalagot, gyanúsan nem ismerős a környezet. Majd amikor megláttam a 1103-as mellékutat (azaz egy autóutat), akkor már biztos voltam benne… “bakker ezt elcsesztem!!!”

Sarkon fordultam és lóhalálában iszkoltam visszafelé. Így járt az engem üldöző is, aki az én megfordulásomat – és sanszosan a kétségbeesett igyekezetemet – látva realizálta, hogy bizony ő is elszúrta.
A 6. helyre sikerült visszacsatlakoznom. Ezt csak a következő ellenőrzőponton tudtam meg, ahol bemondták az éppen előttem csippantó srácnak, hogy ő a 4. (ergo én voltam az 5. helyen és addigra már egy vetélytársat visszaelőztem) és aki ott fut előttünk (kb. 50-60 méterre volt), ő a harmadik. Történetesen a velem együtt eltévedt – addig harmadik helyen álló – futó volt az.

“Oké! Akkor van esély, hogy a dobogót még összekapard” – és még magasabb fokozatra kapcsoltam.

A negyedik helyet már az ellenőrzőpontot elhagyva megkaparintottam és célba vettem a harmadik helyen futót. A hibát követően magasabb tempóra kapcsoltam, pedig addig sem kocoráztam, így a testem kezdte jelezni, hogy neki talán ennyi elég is lenne. Az agyam egyből segítségére is sietett és elkezdett mentegetőzni: “ez van, eltévedtél, ez előfordul, még kell a rutin, nincs navigációs órád sem, van kifogásod, megtudod magyarázni a bizonyítványod, engedd el nyugodtan…”
Majd elővettem az egyik mantrát, amit felírtam magamnak: “a vereség jobban fáj” – ezt a triatlon egy ikonikus bajnokától, Kristian Blummenfelttől kölcsönöztem. Mert hogy a lehetőség megvan, hogy legalább a dobogóra visszamásszak, csak meg kell tennem érte tényleg mindent!
Egy hosszú, elnyújtott, amolyan sunyi emelkedőn fel tudtam szépen zárkózni, majd megelőzni a 14-15. kilométerek során. Tudtam, hogy utána már szinte végig lejtő lesz a célig, így a taktikám az volt, hogy az emelkedőn kiadok magamból mindent, remélhetőleg így el tudok lépni tőle, megtörve őt és ezzel elvéve a kedvét a harctól, majd a végén a lejtőn ,,az a bizonyos is gurul” alapon már talán nem lesz gond. Az emelkedő tetejére érve egy bal kanyarral fordultunk rá a lejtőre. Kicsit hátra fordulva a szemem sarkából azonban ott láttam, “lőtávon belül” az ellenfelemet.

“Győztes mentalitás!” – jutott eszembe.
Előző este került elém az instát pörgetve egy Szoboszlai interjús videó, ahol megkérdezik tőle, mit érhet el ő a Liverpoollal. Válasza, hogy mindent. Mindent megnyerhet és csak így szabad gondolkodnia mindenkinek a csapatban. Nem gondolhatnak arra, hogy csak a második helyre jók…, kit érdekel a második hely?! Gondoltam: “nah, ez az igazi győztes mentalitás! Ilyenre lenne nekem is szükségem!”

Hát most elővettem és mindent vagy semmit alapon, kockáztatva zúgtam lefelé a hegyről. Nem bujdostam az ágak alatt, hanem áttörve azokat, átrohantam rajtuk! Nem óvatoskodtam, hanem bátran, mindent beleadva futottam! Nem udvariaskodtam, hanem harcosan mentem a cél felé!

Sikerült!
Harmadikként értem a célba!
De végeredményben nem az érem, nem az elismerő taps vagy a gratulációk miatt érzem ezt óriási sikernek. Hanem a mentalitás miatt, amit tanúsítottam. Megmosolyogtató lehet, hogy egy ilyen egyszerű (értsd jól!) hétvégi amatőr futórendezvény, ahol a saját pénzünkön, mindennemű anyagi díjazás nélkül mérjük össze magunkat más hasonszőrű sporttárssal, milyen hozzáállást vált ki belőlem és még sokunkból. Milyen értelmetlennek tűnő alázatot, odaadást, fegyelmezettséget és harciasságot tanúsítunk a versenyen, de már az edzések során is.
De nem az! Mert ez az élmény is bizonyította számomra, hogy milyen erő lakozik bennem! És ezt az élet számos területén kamatoztatni fogom!