Annak idején már öttusásként is futottam terepen, bár akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ezt terepfutásnak hívják, vagy hogy egyáltalán vannak különböző futás-műfajok. Akkor még csak futás létezett – legalábbis az én fejemben biztosan.
Többnyire földes talajon, erdőkben futottunk, aszfalton nagyon ritkán. Sokat futottunk a székesfehérvári sóstói tanösvényeken, a “Bregyó” mögötti kiserdőben és a hét zárása mindig Kisfaludról indulva a pákozdi dombságban ért minket. Sosem feledem el a “teknő futást”, ami két egymással szemközt lévő domb közötti folyamatos ingázást jelentett. Az egyik domb tetejéről indulva átfutottunk a másik domb tetejére, ezt többször megismételve. Na igen…a szombati teknőzések után mindig kicsit jobban esett édesanyám ebédje.
Az öttusa befejeztével továbbra is a mindennapjaim része maradt a futás (az, hogy ez meddig fajult vagy fajul, arról már írtam korábbi bejegyzéseimben). Ezek a futások abszolút aszfaltos – vagy ahogy még jobban leírható -, városi futások voltak. Ilyenkor a járdák és az utak szélei jelentik a pályát, a villanyoszlopok, épületek, nevezetes helyek, terek pedig a célt vagy viszonyítási pontot. A gyalogosok, kutyasétáltatók, biciklisek, autósok leginkább az akadályokat, a zebrák a néha izgalmas veszélyt, a lámpás gyalogátkelők olykor a ,,pont most nem jött jól” vagy a ,,végre egy kis kényszer pihenő” megállókat.
A Decathlonnak köszönhetően kerültem először kapcsolatba a túrázással, mind sport, mind pedig szakmai szinten, valamint feleségem igazi “túraarcnak” mondható, így a kapcsolatunk magával hozta a közös túrázások élményét is (ha Zsombor nagyobb lesz, ez a szokásunk folytatódni fog, immáron hármasban).
A túrázások alkalmával beleszerettem az erdőbe, a természetbe, a hegyekbe és az általuk nyújtott leírhatatlan látványba. Megtanultam az erdőben közlekedni – némiképp tájékozódni is benne – és megtanultam, hogy mire kell odafigyelni. Vonzott, hogy futva is kijárjak a természetbe, így kerestem is a lehetőségeket és az alkalmakat, azonban az igazi áttörést az hozta meg, amikor Budaörsre költöztünk, konkrétan a budaörsi hegyek lábához. Miután feleségemmel kicsit bejártuk túrázva a terepet, elkezdtem futva is meglátogatni a hegyeket. Bár jelenleg triatlonozom, gyakran része az edzéstervnek a hétvégék során a terepfutás, hiszen amellett, hogy izgalmas és változatos, rendkívül hasznos is. Erősíti a bokát, a lábat és a durvább terepviszonyok – ahogy egy kollégám szokta mondani – az ember jellemét is. Eleinte komoly izomlázat is kiváltott a terepezés, olyat, amilyet futás akkoriban nemigen. Emellett a terepfutó edzéseket nagyon jól lehet kamatoztatni az aszfaltos futások alkalmával vagy jelen esetben a triatlon során.
Egy szó mint száz, belecsöppentem a terepfutás világába, ahol a túraútvonalak, ösvények és csapások jelentik a pályát, a fák, források, rétek, hegycsúcsok vagy kilátók pedig a célt vagy viszonyítási pontot. A túrázók és kutyasétáltatók mellett a terepviszonyok jelentik az igazi akadályt, a földből előbukkanó fagyökerek, kövek, sziklák, vagy éppen az emelkedők, lejtők, a sár és az ingatag kavicsos utak pedig a kihívást. Autóval nem – vagy csak ritkán – találkozik az ember és hiába vágyik a ,,végre egy kis kényszerpihenő” lámpás gyalogátkelőre, az sosem fog a szemünk elé kerülni (bár van rá némi remény, hisz Budaörsről Normafára futva is van egy lámpás vasúti átkelő).
Ha már belekóstoltam a terepfutásba, eljött az ideje annak is, hogy egy versenyre benevezzek. 2021 végén az alapozást megkezdve szükség is volt valamire, ami az edzések monotonitását kicsit megtöri, felrázza azokat, így találtam magam egyszer csak a Nyúlcipőbolt Budai Trail verseny S-es távjának rajtjában. Izgatottan vártam, hogy kipróbáljam magam egy igazi terepfutó versenyen is és a körülmények gondoskodtak arról, hogy – ha már belekóstolok eme nyalánkságba, akkor – megérezzem, mik is várhatnak rám ebben a műfajban. Volt hó, jég, tekintélyes és meredek emelkedők, veszélyes lejtők, valamint gyönyörű táj. Ízlett! Olyannyira, hogy rövid időn belül be is neveztem a következő versenyre (Happy New Trail 2022 – korábbi bejegyzésben írtam róla). És ha ízlik valami, akkor nehezen tudok ellenállni a kísértésnek és még nehezebben tartok mértéket (mert hát ugye a ,,csak egy kocka csoki” sosem csak egy kocka csoki), így már megvan a nevezésem az Ensport VTM 2022 tavaszi fordulójára (félmaraton) és az Ultabalaton Trail-re is (Gella TRAIL 40 km), emellett résztveszek az 1. Decathlon Terepfutó Nap lebonyolításában. Hosszútávú terveim és céljaim is vannak a terepfutással kapcsolatban, de mindent csak szépen sorjában!
És hogy miért fordulnak egyre többen a terepfutás irányába?
Legutóbb egy futós közösségben többen is mesélték, hogy – bár az aszfalton való futás a szívük csücske – a terepfutás is kezd egyre közelebb állni hozzájuk. Szerintem mind a két műfajnak egyaránt megvannak az előnyei, hátrányai, nehézségei, kihívásai és szépségei. Nem tudnám és nem is akarnám egymással szembe állítani őket. Számomra egy szinten helyezkednek el, együtt segítenek engem a céljaim elérésében, a testem és a lelkem megedzésében, a gondolataim rendezésében, önmagam megismerésében.
Azonban amit a terepfutás iránti fellángolás hátterében sejteni vélek, az nem más, mint a rohanó világunkból való menekülés és elvonulás. Az egyedüllét keresése, a teljes kikapcsolódás megtalálása. Kilépve a nyüzsgő, csipogó, rezgő, szüntelenül “connect”-ben lévő világból ilyenkor kicsit visszatérhetünk a filterek nélkül is mindig csodálatos megnyugvást nyújtó természetbe.