Eddig egyénileg két maratont teljesítettem és ezzel együtt két dolgot tanultam meg:
– A maraton tényleg 30 km után kezdődik.
– A maraton korántsem két félmaraton.
Egy korábbi bejegyzésben is írtam már, hogy a főiskolai éveim után a munka világába csöppenve kezdtem el igazán érezni, hogy egyre nagyobb szükségem van a sportra. Így az öttusás gyökereimhez visszanyúlva gyakran látogattam le az uszodába, vagy mentem el kocogni. Sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, hiszen nem csak kondiban tartott a mozgás, de segített kiereszteni a fáradt gőzt, valamint szellemileg is felfrissültem általa.
2015-ben öcsém két félmaratont is teljesített, ami igencsak piszkálta fantáziámat. “Ideje lenne nekem is abszolválni a futás ezen ikonikus lépcsőfokát!” – gondoltam magamban. Akkoriban még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy a hobbi (amatőr) sportvilág egyáltalán létezik és hogy milyen izgalmakat, lehetőségeket és kihívásokat rejt magában.
2016-ban elkezdtem a magam módján edzeni, edzegetni, idézőjelesen minden nélkül. Egy egyszerű digitális sport órával az időt ugyan mértem, de semmi mással nem foglalkoztam… nem is tudtam volna (a mai napig nem mélyedek el különösképpen a különböző adatokban, pedig az eszközeim már tudják mérni őket). Kijelöltem egy pontot a városban, majd elfutottam oda és vissza. Mellette úsztam, fociztam, túráztam, kondiztam. Már a Decathlonnál dolgoztam, így mindig sportos-sportszerető közeg vett körül, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a sport közel mindennapi szinten jelen volt – és van – az életemben.
A Decathlon által támogatott II. CEP Fehérvár Félmaratonon lehetőségünk volt a kollégàkkal együtt elindulni, így én is rajthoz álltam. Ott, 2016. augusztus 7-én futottam először amatőr futóversenyen és akkor teljesítettem életem első félmaratonját is.
Ezt követően rövid időn belül több futóversenyen is elindultam, rövidebb és valamivel hosszabb távokon is. Rákaptam. Élveztem. Szerettem. Akkor még kevésbé tudtam, de már erősen éreztem, hogy azokra az érzésekre, tapasztalatokra, amit a versenyek adnak, szükségem van. Legbelül elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mit nyújthat még számomra a sport világa és már akkor ott motoszkált a fejemben a maraton gondolata is.
A sportos múltam, az időeredményeim és a futótársak visszajelzései alapján egy kicsit tudatosabb edzésmunkával magabiztosan nekivághattam volna az első maratoni távomnak, de mégsem tettem. A maraton azért mégiscsak egy maraton. Tiszteltem és tisztelem mind a mai napig. Nem akartam kudarcot vallani, tisztességesen szerettem volna felkészülni és helytállni. Tervezgettem, de közben mégis halogattam. Vágytam rá, de valahol féltem is tőle. Képesnek éreztem rá magam, de nem hittem benne igazán. Így a maraton teljesítése még váratott magára.
2020-ban azonban elhatároztam, hogy IRONMAN leszek, így már elkerülhetetlenné vált, hogy előtte szembenézzek az első maratoni távommal és önmagammal is.
Első maratonom : 2020.10.11. Budapest
Miután Budaörsre költöztünk, valamint csatlakoztam a triatlon egyesületemhez és megkezdtem Dusival a tudatosabb edzésmunkát, be is neveztem a Budapest Maratonra. A járványhelyzet következtében őszre tolódó Ultrabalaton a verseny előtt egy héttel került megrendezésre, amin korábbi öttusás edzőtársaimmal 6 fős férfi váltót alkotva vettünk részt és szereztük meg a kategóriánk második helyét. Így magabiztosan, felspanolva, ugyanakkor talán kicsit fáradtan álltam be a maraton rajtvonala mögé.
Hűvös, nedves idő volt. A valamelyest kellemetlen esőt leszámítva igazi futó idő.
Nem tudtam, mi vár rám. Izgultam, kicsit féltem is. Azonban a rajtot követően elképesztő módon gyűltek a kilométerek. A tempóra azért figyeltem, nehogy elfussam az elejét.
,,Már 5… már 10… már 15… oppálé… már több, mint egy félmaraton van mögöttem…25 is megvan!” Nagyon szépen haladtam, pontosan az elképzeléseimnek megfelelően, azonban a 30. kilométerhez érve mintha már egy másik futóversenyen lettem volna. Ekkor kellett – abban az állapotban szó szerint – felmászni a Margit-szigetről az Erzsébet hídra. Friss lábakkal sem mindig kellemes, nemhogy 30 km után. Sári e-rollerrel bizonyos pontokra sietett és szurkolt, biztatott a pálya széléről és ennél a pontnál is megkérdezte, hogy vagyok. Görbült a szám. Féltem szóra ereszteni, mert a sírás kerülgetett.
A táv 32. és 38. kilométere között a pokol tornácán kalimpáltam, majd a 39. kilométernél bele is zuhantam. ,,Mit keresek én itt? Kinek akarok én bizonyítani? Mit akarok én bizonyítani? Miért jó ez nekem?” És sírtam…. De az, hogy kiszálljak – bár felmerült bennem -, nem tudtam volna megtenni. Azért jöttem, hogy teljesítsem életem első maratonját! “Ne rinyálj! Gyerünk!” Mint Münchausen báró, a saját hajamnál fogva húztam ki magam a gödörből és az utolsó kilométereken fokozatosan javult is a tempóm. Az, hogy ki tudtam mászni a gödörből, egyre nagyobb erőt adott és a célegyenesben még egy hajrát indítva sikerült a mélyen leledző célomat is teljesíteni, a 3:30-as időeredményt. (3:29:52) A célba érve boldog voltam és amit átéltem a 30. kilométer után… Tényleg akkor kezdődik el a maraton! Minden téren!
Második maratonom : 2021.10.10. Budapest
Dusi mondta, hogy az első nekifutások a legjobbak, mert akkor az ember csak a teljesítésre koncentrál, több tere van élvezni azt, mert nem nyomják az – amúgy nagy százalékban saját maguk által, magukra helyezett – elvárások. Nálam is bekapcsolt a versenyszellem, így ez a maraton “matekolósabb” volt. Főleg, mert kisfiunk születése 13-ra volt kiírva és bár semmi jele nem volt annak, hogy szeretne előbb kibújni, azért már óvatosak és ugrásra készek voltunk minden pillanatban. Sári nem is kísért el a versenyre, ami a lelkemet kicsit nehezítette.
A 2021-es Ultrabalaton is őszre csúszott, szintén a maraton előtti hétvégére. Csapatunk ez esetben 7 fős férfi váltó kategóriában jeleskedett és nyerte meg azt. Így ismételten magabiztosan, felspanoltan érkeztem meg a maratonra. Főleg úgy, hogy a hátam mögött volt az első – elképzeléseimet is felülmúló – triatlon szezon, az edzőmmel folyamatosan épülő tudatos edzésmunka és egy nagyon sikeres augusztus végi félmaraton, amire fejben építettem is. “Ha ott annyit és úgy futottam, akkor itt és ennyit mennem kell!” (Ugye?! A matek) Komolyabb célokkal mentem.
Bátrabban kezdtem meg a futásomat a második maratonomon. Az idő ismételten hűvös és csapadékos volt, ami rendjén is lett volna, de sajnos az erős széllel is meg kellett küzdenünk. Szépen haladtam, magabiztosan, gyakran bojok élére állva faltam a kilométereket. Toltam. Mentem. Azonban a nagy akarásnak kisebb nyögés lett a vége. Hiszen a táv második fele – a második félmaraton – már nem sikerült olyan szépen. Kevésbé egyenletes, küzdős, démonokkal táncolós és 39. kilométernél ismét nekicsattantam a falnak, majd beleestem az egy évvel azelőtti gödörbe. Ugyanazok a kérdések, ugyanolyan nehéz válaszok. Hiába raktam össze fejben a kétszer 21,1 kilométert. A maraton nem két félmaraton! ,,De bakker! Volt egy kitűzött célom, amiért jöttem! Eljöttem az utolsó napokban járó várandós feleségem mellől, de nem azért, hogy itt botorkáljak!” Szépen fokozatosan megint sikerült összekaparnom magam, egyre csak gyorsultam, sikerült lendületet és ritmust szereznem, majd a célegyenesben még egy hajrát is nyomva elértem a célom, a 3:10-es maratont (3:08:59).
Ismét sikerült egyedül kimásznom a gödörből. Ismételten olyan élményben és érzelmekben volt részem, amit még a mai napig sem dolgoztam fel teljesen. A célba érve megláttam Sárit, pocakjában Zsomborral. Az interneten nyomonkövette, hogy hol tartok és kijött a befutómra… Sírtam.