A podersdorfi ironman táv teljesítését követően sem maradtam megmérettetés nélkül a 2022-es évre. Öt hetem állt rendelkezésre, hogy kipihenjem a teljes távú triatlon verseny – és felkészülés – fáradalmait, valamint lendületet szerezzek a budapesti maratonra.
A motivációval nem volt gond. A podersdorfi dopamin sokktól szárnyaltam, azonban kapásból egy hét hányós-hasmenős betegségbe zuhantam. Kikecmeregve a betegségből pedig szembe kellett néznem azzal, hogy bizony nem vagyok halhatatlan. Az ironman táv teljesítése komoly nyomokat hagyott bennem. Az izmaim, a testem tiltakozott a sportolás ellen, hiába erőlködött a szívem.
Mikor már kezdtem bele-bele lendülni az edzésbe, ismét megbetegedtem. Torokfájás, nátha, köhögés, ráadásul sokkal hosszabb ideig gyötört, mint szokott – közel 2 hétig – és egészen a maraton napjáig kitartott.
,,Lehet ki kellene hagyni ezt a maratont?!”…merült fel bennem a kérdés. Tanakodtam Sárival, beszéltem Dusival, egyezkedtem magammal, az egommal. Valahogy nem fért a fejembe, hogy kihagyjam a budapesti maratont, amin immáron sorozatban harmadjára vennék részt. Nem tudtam elengedni.
A betegséget megelőzően vérmes tervekkel, nagy célokkal álltam neki a felkészülésnek. Ezt ugyan el tudtam engedni, de magát a teljesítést nem. Ott akartam lenni. Idén is futni akartam a Budapest maratonon! Nem láttam más lehetőséget!
Pont vasárnap reggel keltem fel úgy, hogy ,,Na! Végre! Egészséges vagyok!” Reggeli, játék Zsomborral, majd készülődés és irány az ELTE Lágymányosi Campus, a versenyközpont. Imádom ezt a helyszínt! Megérkezve bezsongtam. Az ismerős hangulat, a rengeteg futó, a sok ismerős és barát. Izgatott lettem. A bemelegítés alatt nagyon jól éreztem magam. ,,Oppá, még lehet, hogy ebből valami szuper eredmény lesz?!” Brutális elánnal álltam be a rajtzónába.
9:00 RAJT!
Nagyon szépen indult a verseny számomra. Jól esett a futás és szépen mentek a lábak. Egy jó bolyba is sikerült becsatlakoznom, így az első 14km 3 órás részidőn belül sikerült és látszólag nem is esett nehezemre. Azonban haladva a 20km felé elkezdett jelezni a testem, hogy “ácsi-ácsi!” A lábaim kezdtek elnehezülni, bemerevedni. Elkezdtem utálni a kemény aszfaltot. A táv ezen szakaszán a szembeszél is igen kínzó volt. Lassítottam a tempón, de éreztem, hogy itt bizony baj lesz. A félmaratonhoz érve még mindig szuper részidővel haladtam, azonban 25-26 km-től már igencsak mélyrepülésbe kezdtem és a táv harmadik harmada már maga volt a pokol. Szenvedtem. A szél, a melegedő időjárás, a meglepően sok szintemelkedés, a kacskaringós vonalvezetés, sok visszafordító, a táv – és főleg a tempó, amit utólag belátva rosszul választottam meg – megölt.
,,Ó basszus, de hosszú egy maraton….”
Mormogtam, küszködve a 30 feletti kilométerekkel. ,,Minek indultam el? Az a fránya egom miért nem hagyott nyugodni…” Olykor a feladás gondolata is felmerült… Ez a maraton fájt… de még ha nagyon nehezen, nagyon küszködve és nagyon csúnyán is, végül sikerült elverekednem magam a célig és a verseny előtt megfogalmazott reális célomon, a 3:15-ön belüli célidő is sikerült. (3:14:21) Ez jó érzés volt.
A célvonal után a pálya szélén várt Zsombor, Sári és Anyósom. Nagyon jó volt látni és átölelni őket. Zsombort magamhoz vettem, megpuszilgattam, majd amikor vissza akartam adni az édesanyjának, nem engedett el. Erősen hozzám bújt, a maga módján átölelt. Így kénytelen voltam végigcipelni őt a kivezető folyosón, de az a pár perc, amit ott átéltem vele….leírhatatlan. Olyan érzés, amiért megérte végig szenvedni ezt a maratont. Mintha érezte volna, hogy erre van szükségem, hogy rá van szükségem. Megölelt és megnyugtatott. Hazaértem.
Köszönöm egom, hogy nem hagytad, hogy kihagyjam ezt a maratont – pedig számtalan indokom lehetett volna rá -, hisz csak így élhettem át ezeket a pillanatokat, és köszönöm Zsombor, hogy ott voltál velem!
És mi a tanulsága ennek a maratonnak?
A szívem elvitt az elején. A forró szív mellett nem volt meg a hideg fej. A maraton megmutatta, hogy a természet törvényei rám is vonatkoznak. Egy ilyen időszak után még higgadtabban, még okosabban kell nekivágni egy ilyen megmérettetésnek, mint alapesetben.
No és igen…egy maraton mindenki számára nagy kihívás…nagyon hosszú és felkészültnek kell lenni, mind testben, mind fejben, mind pedig lélekben!