Tavasszal iszonyat jól ment a terepfutás, ezért nagy lendülettel és lelkesedéssel beneveztem az október 22-i Ultrabalaton Trail – Gella Trail 38,5km-es távjára.
A szeptember elején teljesített ironman távú triatlon versenyt követően egy betegség hullámba estünk bele Sárival és Zsomborral. Így nehézkesen ment a felkészülés, mind a Budapest Maratonra, mind pedig erre a megmérettetésre.
Tudtam, hogy terepen ez a táv túlmutat képességeimen és hogy nem vagyok formában. Azonban a kihívás és a kaland motivált, kíváncsi voltam és izgatott. Ezen érzésekkel érkeztem meg a verseny helyszínére, Csopakra.
A hangulat szuper volt, egyre izgatottabbá és izgatottabbá váltam. Ezt tovább tetézte, hogy a rajtvonalnál ott állt Mészáros Tamás – alias Mészi – is, aki iramfutó társam és nem egészen egy hónappal az UBT előtt teljesítette a Spartathlont. Nagyon motiválóan hat rám a teljesítménye! Ugrattuk, szekáltuk egymást a rajtra várva és amikor elstartolt a verseny, mind a ketten szó szerint kilőttünk a versenyközpontból.
Éreztem, hogy erős tempóval kezdtünk, így óvatosabb tempóra váltottam, de még így is azon kaptam magam, hogy az élen haladok és a mezőny nem érkezik fel rám.
A pálya futhatónak tűnt. Földutak, erdei utak, hullámvasútas vonalvezetés. A maratoni táv egy “oda-visszát” jelentett, így a fordulót követően volt lehetőségem felmérni, hogy mennyi előnnyel rendelkezem és milyen állapotban lehetnek az engem üldözők. Megnyugtatónak tűnt a helyzet, ugyanakkor tudtam, hogy el fogok fogyni.
Nem így terveztem ezt a versenyt. Egy kellemes, kalandos, mindennemű eredmény-kényszer nélküli futást terveztem, azonban azon kaptam magam, hogy erőmön felül igyekszem tartani a vezető pozíciómat. Gyakorlatilag menekültem a versenytársak elől, mint az űzött vad a vadász elől.
Nem így terveztem ezt a versenyt. Egy érdekes helyzetbe kerültem. Egyfajta feszültség volt bennem. Ha már úgy alakult a verseny, hogy az élen haladok, nem akartam azt elveszíteni, vagy könnyen feladni, átadni azt. Így hát küzdöttem, ahogy bírtam. Azonban így nem tudtam élvezni a futást, amiért első körben érkeztem. Fáradtam és idegesen nézegettem hátra, hogy mikor jelenik meg a vadász… mikor kapnak el… Ez mentálisan egy teljesen új helyzet volt, amivel korábban még sosem találkoztam.
Nem így terveztem ezt a versenyt. A 28. kilométertől már igazán küzdelmessé vált a futás. Ekkor mutatta meg igazi arcát a pálya. Ekkor lepleződött le, hogy nem is olyan könnyen futható… a lábaim elfáradtak, nagyon. Az utolsó frissítőpont 6 kilométerrel a cél előtt volt. Odaérve még mindig az élen voltam és a vadász még mindig nem bukkant fel. Aztán egyszer csak ott termett. Úgy éreztem magam, mint egy szarvas, akit legelés közben ejtenek el. Bumm… a vadász elkapott, majd tovább is szaladt.
Nem így terveztem ezt a versenyt, de végül a második helyen értem célba, amivel – a körülményeket tekintve – maximálisan elégedett vagyok, emellett pedig egy teljesen új élménnyel gazdagodtam. Nem volt egy kellemes futás, pláne a vége nem, de cserébe sokat tanultam a versenyből és ismét sikerült jobban megismernem önmagam. A sport ismételten egy új helyzet elé állított, amiből merítkezhetek.
tartja a mondás
Milyen igaz.