A 2023-as triatlon szezon volt a harmadik triatlon szezonom. Három hazai középtávú verseny került számomra terítékre az idei évben. Keszthely, majd Tata, ezt követően pedig Balatonfűzfő volt az utolsó állomás.
A versenyt megelőzően sokat gondolkodtam, rágódtam a sporton és a hozzá fűződő viszonyomon, amelyről oly sokat is írtam már. A tavalyi évben teljesített teljestávú triatlon verseny – hangzatosabban ironman távú verseny – tényleg egy óriási mérföldkő volt számomra. Rengeteg munkát tettem bele, hogy teljesítsem és óriási élmény volt a jutalmam. De aztán mérlegelnem kellett, hogy hol és milyen mértékben van helye a sportnak az életemben… jelenleg. Mert “a sport az élet fontos része, de nem az élet maga.”
Ezt talán sikerült is helyretennem magamban, főleg fejben, de valahogy mégis, mélyen valahol folyton folyvást volt (és van) bennem feszültség, egyfajta elégedetlenség. Olyan, mintha a szívem egy része valahogy nem lenne képes beletörődni, elfogadni, hogy nem lehet sportoló. Emiatt érdekes mód laposnak érzek egy olyan évet, amiben ugyan egy ironman táv teljesítéséhez mérhető nagy volumenű cél nem teljesült, de kimondottan sikeres (magam mértékével tekintve) versenyek vannak a hátam mögött, úgy, hogy jobban meg tudtam tartani (talán) a család-munka-sport közötti egyensúlyt.
Többször éreztem azt, hogy hiányzik az a miliő, ami a tavalyi évben körülvett az ironmanre való felkészülés során. Hiányzott az a fáradtság, az a szenvedés, az az eltökéltség, az az izgalom, az a feszültség, az a varázslatosság. A podersdorfi verseny idén ugyanazon a hétvégén volt, mint tavaly, amikor részt vettem rajta. A közösségi médiának köszönhetően – ami feldobta a tavalyi emlékeket és úton-útfélen elém sodorta a verseny hirdetéseit, valamint arcomba vágta sporttársaim posztjait, akik idén részt vettek eme versenyen – sikerült feleleveníteni a tavaly történteket. Szinte előttem volt a teljes két nap. Kiutazás, izgatott és ideges készülődés, a “nem tudom mi fog történni érzés”, a nem alvós este, a verseny, a szurkolók, a család, a célba érkezés, a szagok, a fények, az érzések, minden. Az életnek kevés ilyen meghatározó élménye, pillanata van. Ez egy ilyen volt. Hiányzott.
A július közepi tatai verseny után nem volt ideális a felkészülésem. Egészen addig dédelgettem a gondolatot, hogy esetleg ősszel egy újabb teljes táv, vagy egy izgalmasabb külföldi ironman brand-es verseny kerülhet kitűzésre az őszre. Azonban realizálódott, hogy mind anyagilag, mind a felkészülésre szánható idő miatt reálisan a Balatonman Fűzfő középtávja férhet csak bele. A motivációmat talán ez is befolyásolta. Döcögősen, néhol fásultan, inkább erőből, mintsem lendületből mentek az edzések.
“A motiváció egy érzés, ami jön és megy. A fegyelem sokkal fontosabb” – egy instagram reels videóban találkoztam (kicsit bővebben kifejtve) ezzel az intelemmel. Ebbe kapaszkodva igyekeztem tenni a dolgom.
Sajnos aztán közel két hét betegség is nehezítette a felkészülésem, majd jöttek a podersdorfi emlékek… Eldöntöttem, hogy a balatonfűzfői versenyre szívemnek egyfajta gyógyírjaként fogok tekinteni. Elvárások nélkül vágok neki.
“Baromira nincs kedvem ma ezt végigcsinálni” – gondoltam magamban, mikor sietve készülődtem össze reggel, hogy elinduljak a versenyre. Szó szerint szinte beestem a versenyre. Az előtte lévő napok zsúfoltsága miatt alig foglalkoztam azzal, hogy fejben felkészüljek rá, a verseny információkkal is alig voltam tisztában, az autópályán is dugó volt, a depóban is kapkodnom kellett (magamhoz képest, mert szeretek tötymörögni) a bringa bekészítésével, átöltözéssel, szükséges holmik kikészítésével és check-in-re is épp, hogy odaértem.
“Huhhh, itt vagyok! Okés…! Csináljuk meg! Csapjunk oda! Forró szív, hideg fej! … 5! 4! 3! 2! 1! Start!”
Az úszás neoprénes volt. A hideg reggelek után a napsütéses nappalok már nem tudták kellően felmelegíteni a Balaton vizét. Jól esett az úszás. Számomra kellemes volt a víz. Jó tempóban, jó ütemben tudtam úszni. Kellemetlenséget csak a szúrós hínárok és a nyakamat dörzsölő neoprén okozott, de a nap fényének csillogása a vízen gyönyörű volt! Bár előrevetítette, hogy a bringán és futáson nem fogunk fázni 🙂
Viszonylag lassú depózás, kisebb ügyetlenkedés után pattantam a bringára és kezdtem meg a tekerést. A kivezető szakaszon sajnos az útminőség botrányos volt, sőt, még egy szakaszon – szerintem helyesen – sebességkorlátozással is találkoztunk (itt egy forgalmas úton, kordonokkal elkerítve egy szűk sávon tudtunk csak haladni). Kiérve a 710-es útra azonban patika útfelületen, teljes útzár mellett száguldozhattunk. Hosszú, elnyújtott, sunyi emelkedők és a szél nehezítette, ugyanakkor tempós, gyors lejtők pedig segítették a haladást. A frissítésre figyeltem, a meleg ellen vizezéssel igyekeztem védekezni. Élveztem a kerékpáros etapot is. Túlélve a visszavezetős szakaszt (kivezető szakasz visszafelé), ismét nem túl ügyes depózást követően rongyoltam ki a futópályára.
Rongyoltam, ugyanis a verseny futás részét kimondottan (és egyedül ezt) vártam a versenyt megelőzően. Azonban ellenkezőleg sült el a dolog, már viszonylag hamar küzdelmessé vált, főleg fejben. Folyamatosan ment a mentális karate. Meleg volt, a pálya nem volt könnyű, kanyargós, itt-ott zsúfolt és volt egy nehezebben futható hosszabb murvás rész. Nem ment gördülékenyen a futás. Ez mind erősítette a “minek vagyok én itt és minek csinálom én ezt???” érzést. A másik sarokban ott volt az elszántság, hogy tisztességgel végig akarom ezt csinálni! Képes vagyok rá és ezt újfent bizonyítani akarom! Ez a két érzés, gondolat, erő végig birkózta, küzdötte és harcolta a teljes félmaratoni távot, majd amikor átléptem a célvonalat, ez a feszültség felszabadult. Győzött az elszántság! Sírtam és életemben először fordult elő, hogy egy versenyszervező staff kezeibe borultam. Ezúton is köszönöm azt a határtalan kedvességét, amivel odalépett hozzám megvigasztalni. Köszönöm!
Célba érkezést követően, miután összekapartam magam és a telefon is a kezembe került, csekkoltam az eredmény listát. Elvárások nélkül indultam el a versenyen, de ha a körülményeket figyelembe veszem, ilyesmi időt vártam volna el, mint amit elértem. Ismervén nagyjából a mezőnyt, sejtettem hogy a korcsoportos dobogó összejöhet, azonban hogy az abszolút dobogóra is felfértem, az számomra is meglepetés volt. Boldogsággal töltött el.
És gyógyír volt-e ez a verseny?
Igen. Részben. Ismét sikerült legyőznőm önmagam démonjait. Ismét rájöttem, miért szeretem ezt a sportágat, miért szeretek versenyezni, miért szeretem ezt csinálni. De dolgoznom kell azon, hogy a megfelelő helyét megtaláljam a sport iránti szenvedélyemnek és lelki kötődésemnek az életemben!