Tavaly a téli időszakban sokat futottam terepen, mindent beleadva készültem a podersdorfi ironman távú triatlon versenyre és mind lelkileg, mind testileg brutálisan jó formában érkeztem meg a VTM-re, ami ennek megfelelően nagyon jól is sikerült, hiszen megnyertem a félmaratoni távot. A szervezőktől így meghívást kaptam az idei versenyre, ami óriási megtiszteltetésként ért. Azonban így egy olyan helyzet elé állítottak, amivel soha nem találkoztam még: címvédőként érkeztem egy versenyre
Bár döcögősen indult az idei év, nincs egy olyan magával sodró cél, mint a tavalyi teljes távú triatlon, illetve terepen is jóval kevesebb kilométert gyűjtöttem össze, mégsem tudtam más, számomra elfogadható eredményt elképzelni, mint a győzelem. Ez új, egyben terhes érzés volt számomra, mégis érdekes és lehengerlő.
A rajtot követően a velünk együtt induló rövidebb táv leggyorsabbjaival viszonylag hamar elszakadtam a mezőnytől, így a két táv szétválását követően a verseny nagy százalékában egyedül haladtam az élen, többször hátra tekintve nem láttam senkit. Magamban maradtam, így volt lehetőségem boncolgatni ezt a helyzetet.
Mióta a triatlonba belevágtam, ismét (mint a főiskolát megelőzően öttusásként) tudatosan, illetve tudatosabban sportolok, célorientáltan készülök a versenyekre lelkes amatőrként. Főleg a tisztes helytállás és teljesítés, az önmagamhoz mért célidők elérése a cél. Főleg, mert számomra új területekbe kóstolok bele. Triatlon, terepfutás, hosszabb, állóképességet erősen igénylő távok. ,,Lényeg a részvétel, a teljesítés, önmagad legyőzése” – hirdetem én is teljesen őszintén. De persze megnézem, sőt böngészem is az eredménylistát, hogy az adott mezőnyökben mire volt elegendő az eredményem és örülök, ha szép helyen értem célba. Versengek is persze, de hogy ilyen erős szándékkal érkezzek egy versenyre, mint a VTM-re, nem jellemző.
Ez szerénység? Vagy önbizalomhiány? Esetleg kishitűség?
Amikor öttusáztam, keményen és szorgalmasan edzettem és versenyről versenyre bizonyítani akartam. Amellett, hogy nem voltam elég ügyes és rátermett, a nagy bizonyítási vágy még görcsössé is tett, így közel nem azt a teljesítményt hoztam, amit elvártam magamtól, amit talán a belefektetett munka megérdemelt volna, amire képes lehettem volna. Emellett hiányzott a ,,tökösség”, az önbizalom, a harciasság és inkább a félelem lett úrrá rajtam, fülem, farkam behúztam. Jól jött volna akkoriban a hasonló elszántság és lehengerlő céltudat, mint most ezen a terepfutó versenyen. Ami ezek szerint megvan bennem és bitang energia van benne!
Küzdöttem a táv teljesítése során, de az utolsó kilométereken már a zsebemben éreztem a győzelmet. A célegyenes felé haladva azonban gyors, erős lépteket hallottam magam mögött. Nem néztem hátra, csak elindítottam egy olyan hajrát, amilyet csak bírtam. Végül – mindössze 6 másodperccel a második helyezett előtt – elsőként értem célba.
Nyertem!
És magam mögé utasítottam a félénk Gábort is az öttusa versenyekről.