A szeptemberi podersdorfi ironman táv teljesítése után kaptam ajándékba Sáritól a bécsi maratonra a nevezést. Nagyon örültem neki! ,,Kipchoge ott futott 2 órán belül! Na, majd én is ott fogok egy nagy határt legküzdeni, 3 órán belülre mászni!” Ez a romantikus terv annyira tetszett, hogy az előttem álló októberi Budapest maratonon nem is akartam igazán 3 óránál jobb maratont futni (betegségek miatt aztán tényleg el is vesztette realitását).
Az év aztán nem indult olyan gördülékenyen, akadtak motivációs problémák (ahogy korábbi bejegyzésemben írtam is erről – Egy lépést hátra), de februártól már fókuszáltan készültem a bécsi megmérettetésre és a 3 órás küszöb átlépésére. A március eleji Pécs-Harkány futóversenyen nyújtott teljesítményem és az átélt katarzis („Jól jött ki a lépés” – Pécs-Harkány versenybeszámoló) pedig olyan magabiztosságot adott, hogy szinte biztossá vált számomra, hogy ha nem történik valami baj, akkor meglesz a terv. Sőt, szívem legmélyén elkezdtem már kicsit többre is vágyakozni. ,,Mi lenne ha…”
Bécsbe érkezve nyugodt, magabiztos voltam. Egy dolog hibádzott. Nem volt meg az az extra, plusz kis valami, amit nem is tudtam megfogalmazni, hogy mi.
A rajtvonalon rengeteg ember állt és a sporttársak korábbi tanácsai hasznosnak bizonyultak, miszerint érdemes lett volna még előrébb helyezkedni, ugyanis a rajtot követően hosszas kilométereken keresztül gyakorlatilag helyet kellett keresgélni a futáshoz. Azonban volt egy boomboxszal futó vagány hapsi, aki a klasszikus rock zenéket játszva közös kilométereinken nagyon élvezetessé tette a futást (és még nagyobb “like” jár neki, mivel ahol zenekarok zenéltek nekünk az útvonalon, ott figyelmesen leállította a lejátszást, teret adva nekik). A kilencedik kilométer környékén meglepetésként ott volt a pálya szélén és szurkolt a családom, ami meghatódottság okán kisebb gombócot eredményezett a torkomban (tervek szerint a rajtot követően ők a célban vártak volna minket öcsémmel).
Az első 10 kilométer így telt el.
,,Na és Papi, milyen volt a város? Szép?” – kérdezte Sári a verseny után. ,,Fogalmam sincs” – válaszoltam nevetve. Ez volt a brutális, egy új élmény számomra. Először futottam külföldön, először voltam ilyen nemzetközileg is kedvelt és ismert maratonon. Akkora tömegben szedtem a lábam, hogy a környezetből szinte semmit nem fogtam fel. A maratoni távval együtt rajtoltak a félmaratoni futók és egészen a 20. kilométerig ugyanazon az útvonalon haladt a két mezőny. Miután elvált a két táv, úgy lett szellősebb is a mezőny. A 22. kilométer környékén újabb találkozó a családdal, újabb gombóc a torokban, újabb energialöket.
A tavasz erre a hétvégére már pont megmutatta magát, gyönyörű idő volt, a hőmérséklet folyamatosan emelkedett, ami számomra a 30-as kilométerekre csúcsosodott ki. Innentől kezdve már nagyon következetesen melózni kellett. ,,Dolgozni kell! A maraton ilyen! Mint az élet!” Mantráztam magamnak. És kő keményen ment a “mentális karate”, az alkudozás, győzködés, nyugtatás, felülkerekedés.
A 38. kilométer végén csipogott az óra, 4:14-es kilométer. Elégedettségemnek hangot is adtam: “Azta! … Jól van!” – Ekkor már biztos voltam, hogy nem lehet nagy baj. Az utolsó 4 kilométer azonban húzós volt. Volt szépen szintemelkedés és (némi túlzással) hőség, így a hajrára szinte alig maradt puskaporom, de célba értem! Az időm 2:59:00 lett kereken!
Célban megvártam öcsémet, Gyulát, aki élete első maratonját teljesítette. Számomra fantasztikus 3:13:13-as idővel ért célba. Büszke vagyok rá!
Sikerült a célom, 3 órán belül teljesítettem a bécsi maratont. Ez volt a 4. maraton teljesítésem és először mentem úgy körbe, hogy végig futottam, egy métert sem sétáltam, ráadásul egész egyenletesen, kiegyensúlyozottan futottam a részidőket tekintve.
“Fun fact”: 1:28:00-as első félmaratont egy 1:31:00-as követett. Ez egy ilyen kerek perces precíz futás volt. 🙂
Elégedett vagyok. Azonban a flow elmaradt. A szárnyalás, a katarzis. Dolgoztam. Végig! Méterről méterre, kilométerről kilométerre, frissítő pontról frissítő pontra és mérföldkőről mérföldkőre. Tettem a dolgom. Ahogy tudtam, ahogy kellett, ahogy elterveztem.
Ma, amikor írom a bejegyzésem (2023.04.25.) 30 éves Szűcs Csaba országos maratoni csúcsa (2:12:10). A vele készített interjúban hangzik el, amikor arra válaszol, hogy hogyan emlékszik, mit érzett akkor ott Párizsban, ahol ezt a rekordot felállította:
“[…] Mindent megtettem a sikerért, a lelkiismeretem tiszta volt, mert az edzéseken mindent maximálisan megcsináltam, amit lehetett. Hogy ebből mit tudok kihozni a versenyen, az az aktuális napi fizikai és lelki állapotomtól függ, plusz az időjárástól és a versenyszituációtól, például hogy tudok-e valakivel együtt futni, vagy többet kell egyedül mennem. […]” Forrás : Interjú Szűcs Csabával
Ezt olvasva megtaláltam azt a valamit, ami hiányzott. Amit már a Pécs-Harkány futóversenyen is megtaláltam, felismertem, megtanultam.
A bécsi maraton napja egyszerűen nem egy olyan nap volt. Nem az én napom. Ez hiányzott. Nem klappolt olyan fantasztikusan minden, mint Pécsen. Nem úgy jött ki a lépés.
Az előzetes edzéseknek és a versenyen történő következetes munkának köszönhetően a siker nem maradt el. A csodához azonban több kell! Más is kell! A maraton ilyen. És talán az élet is… Ezt el kell fogadni.