Belecsöppentem a terepfutás világába..
Beleszerettem a terepfutásba.
Korábbi bejegyzésemben bővebben is olvashattok erről és úgy érzem, hogy a jövőben is fogok még gondolatokat, történeteket megosztani a témában.
Egy élménydús, érzelemdús hosszútávú kapcsolat elején járunk: én és a terepfutás. Ha ténylegesen egy párkapcsolathoz hasonlítom, akkor most ott tartunk, hogy ismerjük egymást, egyre többet tudunk a másikról – a környezetünktől is sokat hallottunk egymásról – és az első pár randin már túl vagyunk. A legutóbbi, egyben harmadik ilyen alkalom a hétvégi VTM – Vértes Terep Maraton – volt, ahol félmaratoni távon futottam.
Március utolsó hétvégéjén került megrendezésre a VTM és vele egy időben volt a Vivicitta is. Januárban sokat gondolkodtam, melyik eseményre nevezzek be. Élénken élt bennem az elmúlt két terepfutó verseny élménye (decemberi Budai Trail és a januári Happy New Trail) és Szabi – edzőtársam – javasolta, hogy a VTM-en is induljak. Futható és gyors. Ugyanakkor a Vivicitta félmaratonja nagyon ideális lett volna egy PB (personal best – azaz egyéni rekord) futásra. De talán ez volt az, ami egyben ellene is szólt. Úgy éreztem, hogy ,,ott PB-t kell futnom!!!”. Túl nagy nyomásnak éreztem, amit persze magam helyezek önmagamra, azonban most nem akartam magamra venni. Szerettem volna csak egy igazán jót futni.
Az i-re a pont február elsején került fel, amikor Szabi megkérdezte reggel az uszodában: ,,Na… neveztél a VTM-re? Fogynak a helyek!”. Megijedtem. Banyek… tökörészek és végül lemaradok… Ez egy jel is volt. A VTM-et akarom. Úszást követően hazasiettem és beneveztem a félmaratoni távra.
Március 27. 9:10, Szár. Megérkezek a versenyközponthoz, a szári sportcsarnokhoz. Sok autó, sok izgatott futó. Sétálok a csarnokhoz, egyre jobban érzem a hangulatot. Előkapom a telefonom és gyors “beshazamolom” az egyik zenét, ami pont “betalál” abban a pillanatban. Felspanol. Zene, sok motivált futó, tapintható lelkesedés és elszántság, érezhető jókedv, itt-ott egy kis mentolos melegítő/izomlazító szag. Imádom ezt az atmoszférát! A rajtcsomagomat gyerkőcök adják át. Aranyosak. Kár, hogy Zsombor és Sári nincsenek itt velem.
A központban sok ismerőssel, “tuttossal” (Tuttobici-Bottecchia SE-nél triatlonozunk) találkozok. Lövünk is egy csapatképet. A srácok bíztatnak és viccesen megjegyzik, ,,dobogót várunk tőled!”. Jól esik! Sőt, iszonyat jól esik! Nem stresszeltem ezen a megmérettetésen. Sokat edzettem az elmúlt időszakban és egyre jobban is megy a futás. Erre a versenyre különösebben nem készültünk, a munka és a felkészülés része volt. Tegnap sem volt kikönnyítve az edzés. Csak egy jót akarok futni. Ezért jöttem. Könnyed, magabiztos vagyok. Azért a társak egy kis pressziót helyeztek rám és valahol mélyen nekem is megvan az elvárásom magammal szemben (nem teljesen úsztam meg a vivicittás nyomást). Érzem, rendet is kell raknom a fejemben. Elvonulok és mantrázom: ,,Forró szív, hideg fej”. Csernus doki szerint ez a nyerő kombináció a sportban. Megnyugszom. Felszerelés oké. Beállok a rajtba. Visszaszámlálás. 3…2…1…START!
Rajtot követően másod – és harmad magammal szinte rögtön elszakadunk a mezőnytől. Kiderül, hogy ők a rövidebb távon indultak, amit együtt rajtoltattak el velünk. Talán túl gyors a kezdő tempó? Órámra nézek, ambíciózus. Kicsit visszaveszek, de érzem, hogy alapvetően minden rendben.
A 2. kilométert követően betérünk az erdőbe és megkezdődik a “buli”. A táv első fele többnyire emelkedő, utána viszont már lejtős, lankás, minimálisan hullámvasutas. Az elején kell erősnek lennem! Ellépek társaimtól, lábaim repítenek fel az emelkedőn. Szinte hihetetlen. Megérte a budaörsi Tárogató utcával kínozni magam :). Szépen telnek a kilométerek, megérkezek az első ellenőrző ponthoz.
Rajtcsomagomban nem dugóka volt, hanem valami kártya szerű chip. Furcsállottam, de megláttam Csanyát és megkérdeztem: ,,Fogom tudni ezt használni?” Rám mosolygott, ,,rátermettnek látszol” 😀 Szuper! Mégis az első ellenőrző ponton nem sikerült elsőre “csippantani”. A crew taggal mindenhogy dörzsöltük a vevőhöz, de semmi… mégsem vagyok rátermett? … csippanás… rohanás. Szépen haladok, jól esik a futás, élvezem. Időnként hátra-hátra nézek, de belátható távolságban senkit nem látok. Egyedül vagyok. Figyelek, keresem a szalagokat, nehogy eltévedjek. A track-et nem tanulmányoztam, az órám pedig nem tud segíteni, ő csak az időt és távot mutatja. Egyedül vagyok. Jó irànyba, jó pályán futok? Szalagokat látok. Túrajelzéseket látok. Voltam már több ellenőrző ponton. Crew is segített és nem jelezte, hogy el lennék tévedve. Akkor meg nincs gáz! Élvezzem csak a futást! Ismét összeér az útvonalunk a rövidebb távéval, így már “mezőnyben futok”. Továbbra is könnyedén megy futás, falom a kilométereket. 15-16 kilométer, már azért érzem a combjaim. Csak-csak legyűrtem egy hosszú emelkedőt, majd talán kicsit vakmerően szántottam lefelé a meredek lejtőn. Továbbra is telnek a kilométerek, majd ismerős szakaszra érkezem. Visszatértem arra a beton útra, ami az erdőbe vezetett, most pedig a célba. Nincs már sok. Nyomjuk meg!
Rákanyarodok a célegyenesre. Repülök. A tapsoló tömeget hallva kicsit meghatódva érek be a célba. Kötelező felszerelés ellenőrzés. Hivatalos. Teljesítettem a távot és nyertem!
Rendben vagyok! 🙂
Jól sikerült a harmadik randi. Ismét egy szuper szervezésű terepfutó versenyen vettem részt. A Vértes szép volt. A szervezők segítőkészek, alázatosak. A kaja isteni (húsmenteset kértem)
! A helyszín, a versenyközpont kényelmes és kulturált (zuhanyzási lehetőség, sok férőhely, tágas terem). Az egész úgy ahogy van, király volt!
Lesz következő randi! 😉